Nyírni kell a népet, ha enni akarunk
2012.10.01. 08:21
szerző: Reményi Édua
A Guardian egyik újságírója felvetette: az Egyesült Királyságban havi 2 fontos adót kellene bevezetni minden szélessávú internet-előfizetés után, hogy az így befolyó összegből életben tarthassák a minőségi újságírást.
Ha van előfizetői díj (licence fee), azaz a televíziózásért és a rádiózásért fizetendő díj, miért ne lehetne internet-adó is? A havi internetszámlához hozzácsapva a két fontos díjat a szolgáltatóknak kellene beszedni, majd továbbítani egy pénzkezelő szervezetnek, amely az orgánumok között azok online olvasottsági mutatói alapján 100 ezer olvasónként, arányosan osztaná szét az összeget. Nem kis summáról van szó, ugyanis az Egyesült Királyságban 25 millió internet-előfizető van (ebből 5 millió mobilnetezik).
Az ötlet jóval azután merült fel, hogy a Guardian július közepén bejelentette: még a jövő év márciusa előtt kénytelen újra elbocsátásokkal faragni a kiadásain, azaz jelenleg 650 munkatársa közül 100-tól megválik, mivel már a tavalyi évet is 44,2 millió fontos veszteséggel zárta. Az ötletgazda újságíró, David Leigh szerint a papír-alapú újságírás kora, úgy tűnik, ebben mindenki egyetért, leáldozott, azonban a minőségi online újságírás is egyre inkább háttérbe szorul, mert ha egy orgánum pl. azzal próbálja ellensúlyozni veszteségeit, hogy részben vagy egészben fizetőssé teszi (pl. paywallal, ahogyan a Guardian is tervezi) az oldalát, az olvasók egyszerűen odébbállnak. Ad absurdum a végén marad az ingyenes és minőségi tartalmat kínáló BBC, hiszen annak pénzügyi forrásait az állam biztosítja, illetve a szemetet gyártó hírgenerátorok hada. Márpedig azzal, hogy lassanként, majd végérvényesen eltűnnek a minőségi újságok, csorbul a demokrácia is, hiszen éppen azok garantálják a széleskörű tájékozódás lehetőségét az olvasók számára. Ha az emberek kibújnak a fizetés alól, más oldalról kellene őket megfogni – és ez egyedül az internetelőfizetés lehet.
A felvetés több szempontból is kifogásolható. A „minőségi újságírás" meglehetősen tág fogalom, emellett olvasottság alapján pl. a Guardiannek 100 millió font ütné a markát, azaz nemhogy a veszteségeit fedezné, de meglehetősen nagy nyereségre is szert tenne ezáltal, amiért nem nyújtana semmiféle plusz szolgáltatást. Ugyanakkor az olyan kis lapok, amelyek helyi-közösségi szinten működnek, nem részesülnének az elképzelés szerint a „hír-adóból", ami nemcsak versenyellenes, de igazságtalan is, és szembe megy a trenddel, ami éppen a helyi és közösségi információ-megosztás fokozódó fontosságát és igényét mutatja. Ezzel pedig éppen a széleskörű tájékozódás lehetőségét sorvasztaná el, tehát antidemokratikus lenne.
Előfizetői oldalról sem lenne szerencsés azokat is megsarcolni, akiket nem érdekelnek a hírek, nem olvasnak online újságot, mert nem tájékozódásra, hanem szórakozásra, munkára vagy tanulásra használják az internetet, őket viszont nehéz kiszűrni a hírfogyasztók közül. Nyomós érv lehet, hogy minimum 10%-kal növelné a felhasználók által fizetendő díjat a havi 2 font (sőt a Tesco által szolgáltatott szélessávú internet-előfizetés díja 2,5 font), márpedig nyilván nem véletlenül választja valaki az olcsóbb internetet: nem azért, mert jó neki a kisebb sávszélesség is, hanem mert drágábbat nem engedhet meg magának. Az internet demokratizáló vonásával is nehezen egyeztethető össze, hogy éppen financiális alapon, a megnövekedett előfizetési terhek miatt zárják ki a szegényebbeket mind az internetezés, mind a hírekhez jutás lehetőségéből.
Az sem világos, hogy miért kellene a fogyasztóknak támogatniuk egy veszteséges, és úgy tűnik, a piac és az idő által – legalábbis ideiglenesen – feleslegesnek nyilvánított szolgáltatás fenntartását, amikor az új trend új lehetőségeket is tartogat, így ha azokat az újságok marketingesei nem képesek kiaknázni, talán más reklámszakembereket kellene a helyükre felvenni. Éppígy a demokrácia fenntartásának más eszközei is vannak – ha minden ezekhez kacsolódó veszteséges szolgáltató adókat háríttatna a fogyasztókra, jelentősen megnőnének az állampolgárok közterhei. Esetleg fontolóra kellene venni az üzleti modell megváltoztatását egy gazdasági válság sújtotta korban: a fogyasztók azért ár-érzékenyek, mert csökkentek a bevételeik, esetleg munkanélkülivé váltak, nem pedig azért, mert igénytelenek vagy tesznek a demokráciára – nem feltétlenül a mind nagyobb és nagyobb, minden áron elérendő profit és az agresszív terjeszkedés a legjobb módszer egy megváltozott gazdasági helyzetben. Ha a nagy lapok kissé összezsugorodnának, kevesebb, de jobb újságot is csinálhatnának annyiból, ami most rendelkezésre áll. Az pedig nem antidemokratikus lenne, hanem a minőségi újságírás fejlődését segítené elő. A 2 fontos szubvencióhoz egyébként az EU-nak is lenne egy-két szava.
Az már végképp furcsán hangzik, hogy profitorientált magáncég állami nyomásgyakorlásra szólít fel a fogyasztókkal szemben, akik világosan kifejezték szándékukat azzal, hogy nem fizetnek az újságért: nem óhajtják azt megvenni – sem közvetve, sem közvetetten. A demokráciára mutogatni egyébként is visszás: az embereknek joguk van ahhoz is, hogy ne tájékozódjanak, és egyelőre még ahhoz is, hogy ne csak „minőségit" olvassanak. Az mindenestre világos, hogy ennél demokratikusabb és minőségibb megoldást kell keresni a demokrácia és a minőség védelmére – a téma felvetése megindíthatja a párbeszédet a szolgáltatók és a fogyasztók között arról, hogy nekik mennyit ér a demokrácia.