Szalai Annamária levele Kim Lane Scheppele részére
2012.03.26. 13:30
"Nagyon fontos számunkra a külföldi szakértők véleménye, és segítő szándékú észrevételeik. Éppen emiatt kérem, amennyiben a jövőben is az eddigiekhez hasonló kiemelt figyelmet fordít a magyar médiaszabályozásra, azt a lehető legnagyobb körültekintéssel és méltányos megközelítéssel tegye. Ennek érdekében örömmel ajánlom fel a magam, illetve munkatársaim segítségét."
_________________________________________________________________
Dr. Kim Lane Scheppele
Woodrow Wilson School
415 Robertson Hall
Princeton, NJ 08544
Budapest, 2012. március 21.
Tisztelt Professzor Asszony!
Engedje meg, hogy a New York Times honlapján, Paul Krugman blogjában megjelent “Hungary’s Free Media” című írására nyílt levélben reagáljak, miután a magyar médiahatóság vezetőjeként cikke által megszólítva érzem magam.
Kitüntetett figyelme a magyar médiaszabályozás iránt – mely tudomásom szerint már hosszabb ideje tart – megtisztelő és nagyra becsülendő. Ugyanakkor fájdalommal látom, hogy a szabályozásról való beható és pontos ismeretek összegyűjtése még több mint egy évvel annak hatályba lépése után is nehézségekbe ütközik. Annál inkább fájó ez, mert megmutatja kemény és kitartó erőfeszítéseink eredménytelenségét, amellyel mindezidáig hiába próbáltuk meg kellő pontosságú és aktuális információkkal ellátni a szabályozás iránti érdeklődő külföldi szakértőket. (Amennyiben a jövőben e témában tájékozódni kíván, tisztelettel ajánlom figyelmébe, hogy – egyéb forrásai mellett – keresse fel angol nyelvű honlapunkat is: hunmedialaw.org, magyarul: mediatorveny.hu.
A magyar médiahelyzetről tett megállapításaival érdemben nemigen vitatkoznék, mert természetesen tiszteletben tartom véleményét, bár az öncenzúrára és az újságírói félelemre tett utalásai számomra nehezen értelmezhetőek. Kiváltképpen azok, mert előtte cikkében hitelesen beszámolt arról is, mennyire sokszínű és szabad a magyar média, név szerint említve a kormányzattal szemben rendkívül kritikus orgánumok közül némelyeket. Ami az újságírók és a média anyagi, illetve egzisztenciális fenyegetettséget illeti, nos, az aligha írható a jelenlegi magyar kormány vagy a médiaszabályozás számlájára. Nyílván Ön előtt is ismert tény, hogy a közéleti-politikai újságírás világszerte válságát éli, amelynek egyik oka a bulvármédia töretlen térhódítása, a másik az évek óta tartó gazdasági válság. Tudomásom szerint az Egyesült Államokban is számos – történelmi múltra visszatekintő – lap és kiadó zárt be; a jóval csekélyebb méretű magyar médiapiac még inkább megsínyli a jelenlegi válságot, így bár látszólag könnyen párhuzamba állítható mindez az új magyar médiaszabályozással, utóbbi emiatt nem hibáztatható.
Meglepő számomra azon megjegyzése is, amely szerint „a tömegekhez eljutó médiumokat a kormány teljes mértékben kontrollálja”. Meglepő fejlemény lenne ez például azon nagy és népszerű kereskedelmi televíziók esetében, amelyek teljes egészében külföldi tulajdonban állnak. Szintén meglepő lenne ez a rendkívül sokszínű rádiós piacon is, valamint a nyomtatott sajtó piacán is, ahol éppen a közéleti lapok esetében jelentős a külföldi tulajdonlás aránya. Megítélése szerint milyen módon lenne képes befolyásolni a magyar kormányzat a luxemburgi RTL-csoportot, a német Pro7-Sat1 német médiakonzorciumot, a szintén német Axel Springer vagy a svájci Ringier kiadóvállalatokat?
A Klubrádió Ön által is említett ügye is a magyar jogállamiság erejét bizonyítja. Számos alaptalan vád érte a médiahatóságot a Klubrádió által korábban használt frekvencia pályáztatásával kapcsolatban. Nem igaz, hogy ebben az ügyben a Médiatanács önkényesen járt el. Ellenben igaz az, hogy akadt olyan pályázó, amely tartalmi értelemben egyszerűen jobb pályázatot adott be, mint a Klubrádió, és az is igaz, hogy az elmúlt másfél évben elképesztő intenzitású – olykor burkolt fenyegetésekkel is járó – nemzetközi nyomásgyakorlást tapasztaltunk a rádió érdekében, amely sokszor túllépett a „tisztességes lobbizás” határain. E jelenség okait munkatársaimmal azóta is találgatjuk.
A 2012. március 14-i bírósági döntés – amelyet természetesen messzemenőkig tiszteletben tartunk – sem azt mondta ki, hogy a médiahatóság önkényesen járt volna el a pályázat elbírálásakor, hanem egy apró formai hiba miatt érvénytelennek minősítette a győztes pályázatot. A döntés értelmében a médiahatóságnak újra le kell folytatnia a pályázatok formai szempontú vizsgálatát, majd ezt követően az eljárás további lépéseit kell megismételnie, amely kötelezettségeinknek hamarosan eleget fogunk tenni.
Mégis, a bíróság döntése bebizonyította, hogy a médiahatóság már csak azért sem tud önkényesen eljárni – még ha lenne is ilyen szándéka, amiről természetesen nincsen szó –, mert a bíróság valamennyi döntésünket felülvizsgálhatja. Tájékoztatom, hogy a korábbi médiatörvény alapján a bíróságoknak a frekvencia-pályázatok elbírálásáról szóló döntés felülvizsgálatára nem volt hatásköre, tehát a korábbi szabályozás alapján – a jelenlegi tényállás mellett – fel sem merülhetne, hogy a pályázat eredménye más lehet, mint ahogyan azt a médiahatóság elbírálta.
Ami a médiaszabályozás cikkében foglalt kritikáját illeti, annak számos (mi több: szinte valamennyi) elemével vitatkoznék.
Ön kárhoztatja azt a megoldást, amely szerint a médiahatóságot a parlament kétharmados többsége nevezi ki. Érdeklődve várom a reflexióját azon – Európában nem ritka – kinevezési megoldásokkal kapcsolatban, amelyek a kinevezés jogát a kormány, a miniszterelnök vagy éppen egy miniszter kezébe teszik le. (Ilyen gyakorlatot folytat Ciprus, Csehország, Dánia, Egyesült Királyság, Finnország, Hollandia, Írország, Spanyolország, Svédország, Szlovénia stb.).
Tényszerűen nem igaz azon állítása, amely szerint valamennyi médium hír- és tájékoztatási tevékenységének politikailag kiegyensúlyozottnak kell lennie. Ez a kötelezettség kizárólag a televíziók és a rádiók hírműsorait terheli, mégpedig 1996 – azaz az első magyar médiatörvény hatályba lépése – óta. Érdekes adalék, hogy az új szabályozás hatályba lépése óta a politikai pártok közül mindezidáig kizárólag ellenzéki pártok hivatkoztak a kiegyensúlyozott tájékoztatás kötelezettségének megsértésére. Tájékoztatom, hogy Európa számos országában létezik hasonló kiegyensúlyozottsági klauzula. A szabályozás megtalálható az Egyesült Királyság, Németország, Ausztria, Franciaország, Olaszország, Írország, Görögország, Málta stb. jogrendszereiben. Tájékoztatom továbbá, hogy a cikkében foglalt állítással ellentétben a – fentiek szerinti szűk körű – kiegyensúlyozott tájékoztatásra vonatkozó kötelezettség megsértése pénzbeli szankcióval a törvény szerint nem sújtható.
Ami az emberi méltóság megsértésének tilalmát illeti, a magyaron kívül a következő európai államok médiaszabályozásában szerepel hasonló rendelkezés: Franciaország, Luxemburg, Olaszország, Portugália, Szlovákia, Szlovénia, Ciprus, Románia stb. Az emberi méltóság megsértését a magyar médiahatóság szűken értelmezi, és – ellentétben az előbbiekben felsorolt államok jelentős részével – e szabályt nem alkalmazzuk a becsület vagy a jó hírnév vélelmezett megsértése esetén. A médiahatóság olyan tartalmakkal szemben lép fel, amelyek az „emberi méltóság kultúráját” támadják (idézet a magyar Alkotmánybíróság 165/2011. (XII. 20.) AB határozatából), azaz alkalmasak az emberi méltóság alapvető értékének kétségbe vonására, vagy egyenesen tagadják annak létét. Ez – mint nyilván Ön is érzi – jóval szűkebb fellépési lehetőséget biztosít a hatóság számára, mint a becsületet vagy jó hírnevet védő Polgári és Büntető Törvénykönyv, politikai vitákban pedig a médiaszabályozás alapján a fellépés lehetősége minimálisra szűkül.
Ön azt is sérelmezi, hogy a gyűlöletbeszéd korlátozását tiltó szabály nem kizárólag csak az egyes társadalmi kisebbségeket védi. Legyen szabad felhívnom a figyelmét arra, hogy Európában általánosnak számít azon megoldás, amely szerint a gyűlöletbeszédre vonatkozó szabályozás valamennyi társadalmi közösség védelmét célozza, tehát a kisebbségek mellett a többségi közösségekét is. Ez a megközelítés jellemzi 1989 óta a magyar Büntető Törvénykönyvet és a magyar médiaszabályozást is 1996 óta (tehát az Ön által támadott szabály éppen 16 esztendős!). Ez a megoldás nem képezheti akadályát a kisebbségek hatékony védelmének, amelyek helyzetüknél fogva értelemszerűen gyakrabban kerülnek veszélybe. De arra is többször akadt példa, hogy valamely többségi közösséget (pl. a keresztény hívőket) ért a médián keresztül súlyos sérelem. Kérem, tájékoztasson azon érveiről, amelyek alátámasztják a többségi közösségek védtelenül maradását a gyűlöletbeszéddel szemben.
Értetlenül állok a kiskorúak védelmét szolgáló szabály Ön által megfogalmazott kritikája előtt. Ennek oka, hogy e szabály az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló Európai Uniós irányelvből (lásd AVMS Directive 27. cikk) ered, az Ön által szó szerint idézett szövegrész („olyan médiatartalom, amely súlyosan károsíthatja a kiskorúak szellemi, lelki, erkölcsi vagy fizikai fejlődését”) pedig szóról-szóra az irányelv szövegéből származik. Kérem, tájékoztasson azon megoldásról, amellyel a magyar állam elkerülhette volna az uniós irányelv implementálását, illetve annak nyomós indokait, amelyek miatt ezt meg kellett volna tennie.
Az Ön országában tudomásom szerint az „obszcenitás” önálló bűncselekmény, és egy élő televíziós adásban véletlenül kivillanó női kebel ötszázezer dolláros büntetést vonhat maga után. Miért tartja akkor problémának, ha – az Európai Unió szabályozásával összhangban – a pornográf és indokolatlanul erőszakos műsorokat a magyar szabályozás a lineáris médiaszolgáltatások tekintetében megtiltja?
Nem világos, hogy miért elfogadhatatlan az Ön számára a média számára rögzített, jóhiszeműség és tisztesség alapelve. Ez az elv (amely a német „Treu und Glauben” jogelvből származik, és amely a magyar jogrendszer egészét áthatja) közvetlenül nem kikényszeríthető (hiszen ezért alapelv), és egyébként 2007 óta pontosan így szerepel a digitális átállásról rendelkező magyar törvény elején is. Megjegyzem, hogy a „tisztesség” (fairness) kifejezésnek itt nincsen köze az Egyesült Államok jogrendszerében korábban létező „fairness doctrine”-hoz – ha esetleg erre asszociált volna –, és egyáltalán nincs speciális médiajogi jelentése. Kiemelendő továbbá, hogy egyáltalán nem indulhat hatósági eljárás a jóhiszeműség és tisztesség elvének megsértése miatt.
Nem igaz azon állítása sem – és őszintén megvallva, elképzelni is nehéz, ezen információ milyen forrásból származhatott –, hogy a közigazgatási bírságot meghatározó hatósági döntésekkel szemben nem létezik rendes bírósági jogorvoslat. Ezzel éppen ellentétben, valamennyi médiahatósági döntés bírósági felülvizsgálat tárgya lehet, amely természetesen kiterjed a döntés érdemére, tartalmára is, tehát a bíróság a közigazgatási eljárás szabályai szerint jogosult a hatósági döntés megváltoztatására vagy megsemmisítésére is.
Mint arról Ön is említést tesz, a médiahatóság a sajtóval szembeni fellépés lehetőségéről gyakorlatilag lemondott az ún. társszabályozó szervezetek javára. Cikkében aggodalmát fejezi ki amiatt, mert az erről szóló szerződések 30 napos felmondási idővel a hatóság által egyoldalúan megszüntethetők. Ezúton tájékoztatom, hogy a médiapiac szereplőit összefogó szakmai szervezetekkel kötött társszabályozási megállapodások kiválóan és kölcsönösen megnyugtató módon működnek, azokat nem áll szándékunkban módosítani vagy megszüntetni.
Nagyon fontos számunkra a külföldi szakértők véleménye, és segítő szándékú észrevételeik. Éppen emiatt kérem, amennyiben a jövőben is az eddigiekhez hasonló kiemelt figyelmet fordít a magyar médiaszabályozásra, azt a lehető legnagyobb körültekintéssel, és méltányos megközelítéssel tegye. Ennek érdekében örömmel ajánlom fel a magam, illetve munkatársaim segítségét. Szintén kérem továbbá, hogy az írásaiból számomra kivilágló szigorú mércéjét, kemény kritikai hozzáállását azonos módon és erővel juttassa érvényre a magyaron túl a többi európai, illetve tengerentúli médiaszabályozás mérlegre tételekor és megítélésekor is.
Üdvözlettel:
Szalai Annamária
a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának elnöke