A dzsaipuri gyors

szerző: Koltay András

Széky János „A dzsaipuri gyors” címmel az ÉS 2012. január 27-i számában megjelent cikkében finom párhuzamot von a szólás- és sajtószabadság magyar és az indiai állapota között. Remélem, hogy csak ironizál, mert a magyar sajtót olvasva nekem nem tűnik úgy, mintha öncenzúra jelei mutatkoznának, de persze az én percepcióm jellegénél fogva nem bizonyítható.

Mindenesetre a Riporterek Határok Nélkül nevű nemzetközi szervezet által készített 2012-es World Press Freedom Index szerint a sajtószabadság érvényesülése szempontjából az Egyesült Államok besorolása hét hellyel rosszabb, mint Magyarországé. (Persze a statisztikák jellemzője, hogy azokból általában mindenki kiolvashatja a maga igazát.) 

A Széky János által idézett – és kárhoztatott – mondat a sajtószabadság közösségi alapú felfogásáról tőlem származik, és ez a körülmény indított a levélírásra. A mondat így szól: „A sajtószabadság azért védett érték, mert egy demokratikus társadalom szabad sajtó nélkül nem létezhet; a közösség vitáit csak a sajtón keresztül, a sajtó közvetítésével lehet lefolytatni.” Széky János ezt egyfajta ködös közösségelvű – az ő olvasatában: az egyén jogát korlátozó – felfogásnak tekinti. De ez nincs így.

Az Alkotmánybíróság 1992 óta töretlen gyakorlata alapján ugyanis a sajtó nem csupán az egyéni véleménynyilvánítás terepe; a sajtószabadság elengedhetetlen a demokratikus közvélemény megteremtéséhez és fenntartásához. Potter Stewart, az amerikai Legfelső Bíróság legendás bírája szerint a sajtószabadság nem egyéni, individuális jogosultság, hanem a sajtót mint intézményt illeti meg. Felfogása szerint a sajtószabadság egyértelműen eszköz, tehát instrumentális jog, célja pedig a közérdek előmozdítása az információ- és gondolatcsere megvalósításával, a nyilvánosság előtti megnyilatkozási fórumok biztosításával. William Brennan, egy másik legendás amerikai bíró szerint a sajtónak tudomásul kell vennie, hogy olyan munkát végez, amelyben többféle, egymásnak akár ellentmondó érdekre is tekintettel kell lennie, és meg kell felelnie bizonyos – a közösség által rárótt – kötelezettségeknek. Más lehet tehát a szabadsága az utcai szónoknak és más a sajtónak. Edwin Baker, neves amerikai szólásszabadság-kutató pedig azt írja, a sajtó intézményes jellege miatt működése során alapvetően háttérbe szorul az egyén önkifejezéshez való joga, és mivel a sajtóban elsősorban más (jellemzően anyagi) érdekek diktálnak, a sajtószabadság individuális jog alapján történő megközelítése értelmét veszti. 

A sor még hosszan folytatható lenne, de talán ennyiből is kiderül, hogy a fent idézett mondat nem az egyéni véleménynyilvánítás korlátairól kívánt nyilatkozni, hanem a sajtót, mint a közösség iránt felelősséggel bíró intézményt írta le. Tette ezt komoly magyar és nemzetközi elméleti háttérrel. A magam részéről szívesen venném, ha „a sajtó” a saját közérdekű feladatairól és felelősségéről nem csak akkor nyilatkozna, ha vészharangot kongat saját védelme érdekében, és nem venné eleve otromba támadásnak azt, ha valaki ezekre igyekszik „őt” figyelmeztetni.

Alkotmánybíróság, sajtószabadság, Koltay András