A dzsaipuri gyors
szerző: Koltay András
Széky János „A dzsaipuri gyors” címmel az ÉS 2012. január 27-i számában megjelent cikkében finom párhuzamot von a szólás- és sajtószabadság magyar és az indiai állapota között. Remélem, hogy csak ironizál, mert a magyar sajtót olvasva nekem nem tűnik úgy, mintha öncenzúra jelei mutatkoznának, de persze az én percepcióm jellegénél fogva nem bizonyítható.
Mindenesetre a Riporterek Határok Nélkül nevű nemzetközi szervezet által készített 2012-es World Press Freedom Index szerint a sajtószabadság érvényesülése szempontjából az Egyesült Államok besorolása hét hellyel rosszabb, mint Magyarországé. (Persze a statisztikák jellemzője, hogy azokból általában mindenki kiolvashatja a maga igazát.)
A Széky János által idézett – és kárhoztatott – mondat a sajtószabadság közösségi alapú felfogásáról tőlem származik, és ez a körülmény indított a levélírásra. A mondat így szól: „A sajtószabadság azért védett érték, mert egy demokratikus társadalom szabad sajtó nélkül nem létezhet; a közösség vitáit csak a sajtón keresztül, a sajtó közvetítésével lehet lefolytatni.” Széky János ezt egyfajta ködös közösségelvű – az ő olvasatában: az egyén jogát korlátozó – felfogásnak tekinti. De ez nincs így.
Az Alkotmánybíróság 1992 óta töretlen gyakorlata alapján ugyanis a sajtó nem csupán az egyéni véleménynyilvánítás terepe; a sajtószabadság elengedhetetlen a demokratikus közvélemény megteremtéséhez és fenntartásához. Potter Stewart, az amerikai Legfelső Bíróság legendás bírája szerint a sajtószabadság nem egyéni, individuális jogosultság, hanem a sajtót mint intézményt illeti meg. Felfogása szerint a sajtószabadság egyértelműen eszköz, tehát instrumentális jog, célja pedig a közérdek előmozdítása az információ- és gondolatcsere megvalósításával, a nyilvánosság előtti megnyilatkozási fórumok biztosításával. William Brennan, egy másik legendás amerikai bíró szerint a sajtónak tudomásul kell vennie, hogy olyan munkát végez, amelyben többféle, egymásnak akár ellentmondó érdekre is tekintettel kell lennie, és meg kell felelnie bizonyos – a közösség által rárótt – kötelezettségeknek. Más lehet tehát a szabadsága az utcai szónoknak és más a sajtónak. Edwin Baker, neves amerikai szólásszabadság-kutató pedig azt írja, a sajtó intézményes jellege miatt működése során alapvetően háttérbe szorul az egyén önkifejezéshez való joga, és mivel a sajtóban elsősorban más (jellemzően anyagi) érdekek diktálnak, a sajtószabadság individuális jog alapján történő megközelítése értelmét veszti.
A sor még hosszan folytatható lenne, de talán ennyiből is kiderül, hogy a fent idézett mondat nem az egyéni véleménynyilvánítás korlátairól kívánt nyilatkozni, hanem a sajtót, mint a közösség iránt felelősséggel bíró intézményt írta le. Tette ezt komoly magyar és nemzetközi elméleti háttérrel. A magam részéről szívesen venném, ha „a sajtó” a saját közérdekű feladatairól és felelősségéről nem csak akkor nyilatkozna, ha vészharangot kongat saját védelme érdekében, és nem venné eleve otromba támadásnak azt, ha valaki ezekre igyekszik „őt” figyelmeztetni.