Délvidéki magyar sajtó: „a világ legjobb magyar nyelvű napilapja”

2012.09.03. 08:46

szerző: Apró István

Az újvidéki Magyar Szó, a délvidéki magyarság egyetlen napilapja történetében hűen leköveti az elmúlt hat évtized fordulatait a régióban, a kisebbségi sors, a történelem és a politika hullámverései ugyanúgy hányták-vetették azt is, mint olvasóit. 

A lapot, akkor még Szabad Vajdaság néven, a jugoszláv kommunista párt indította, az utolsó háborús karácsonyra, 1944. december 24-re időzítve a megjelenést. Ez az időzítés és a tény, hogy a főszerkesztőnek Kek Zsigmondot, egykori szabadkai református lelkipásztort, nyelvészt és írót állították, azt kívánta közvetíteni a megfélemlített magyarok felé, hogy az új hatalom a testvériség-egység politikáját fogja követni. Az első számban a forradalom és a népfelszabadító háború vezetője, maga Josip Broz Tito is ebben a szellemben üzent: „A békülés baráti jobbját nyújtjuk minden becsületes polgárnak, aki kész arra, hogy velünk együtt felépítse összerombolt hazánkat.” Ezek a szavak aligha nyugtatták meg a megtizedelt délvidéki magyarságot, hiszen alig néhány héttel korábban csitult el a tomboló bácskai partizán vérbosszú, amikor is mintegy negyvenezer magyar halt keserves kínhalált. Az új napilap erről persze hallgatott, és nem kevesebb, mint fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy az első cikkek megjelenhessenek a tömeggyilkosságok puszta tényéről.

A történelem azonban továbblépett, jött a Tájékoztató Iroda körüli felfordulás és az éles váltás: szakítás a Szovjetunióval és a keleti szocialista blokkal. Bár ez kétségkívül az anyaországgal való kapcsolatok erős beszűkülését jelentette, a magyar kisebbség számára határozott előnyökkel is járt. Azzal, hogy az akkori jugoszláv vezetés kivonta magát a szigorú szovjet ellenőrzés alól, idővel valamelyest a Nyugathoz igazodott és liberálisabban kezelte a kultúrát, a sajtót, az emberi jogokat. Ahogy erősödött a nyugathoz való gazdasági kötödés, a „saját gyártmányú” helyi diktatúra rendszerében életben maradhattak bizonyos liberálisabb normák, amelyek kedveztek a szabadabb szellemi életnek.

Így történhetett, hogy a hetvenes évekre a jugoszláviai magyar folyóiratok (Híd, Új Symposion, Létünk, Üzenet) az anyaországi szellemi alkotók számára is vonzó műhelyeknek számítottak, a Magyar Szót pedig úgy kezdték emlegetni, mint a „legjobb magyar nyelvű napilapot”. Ekkor az újság tekintélyes olvasótáborral (mindenki vásárolta, minden vállalat és hivatal megrendelte a magyar lakta vidékeken), számos melléklettel, olykor közel százoldalas hétvégi számmal és külön könyvkiadási programmal büszkélkedhetett. Sok vajdasági magyar író, publicista és egyéb szellemi ember a lapnál talált biztos egzisztenciát, ami lehetővé tette számára a további alkotó munkát. A regionális mellékleteknek külön szerkesztőségük volt: a Tiszavidék (Zenta), a Dunatáj (Zombor) és a Bánáti Híradó (Nagybecskerek) igen népszerűek voltak az érintett vidék lakossága körében, és megjelenésük napján megháromszorozták az eladott példányszámot. A mellékletek finanszírozásába az érintett községek önkormányzatai és a helyi gazdasági vállalatok is beszálltak, de a helyi hirdetési piac is szépen jövedelmezett. A pénteki és a vasárnapi szám eladási mutatói voltak a legjobbak, az előbbi többek között a részletes RTV újságnak (benne volt a magyarországi tévé- és rádiócsatornák műsora is) köszönhette népszerűségét. A szombati számban viszont a művelődési melléklet, a Kilátó kapott helyett, amely legjobb időszakaiban (pl. Hornyik Miklós szerkesztése alatt) igazi szellemi műhellyé nőtte ki magát. Ez volt tehát az aranykor.

A nyolcvanas évek gazdasági, majd politikai válságai azonban alaposan megtépázták a Magyar Szót (is). A vidéki szerkesztőségeket fokozatosan leépítették, az állami támogatások csökkentek, elmaradoztak, időnkét teljesen megszűntek. A hanyatló, stagnáló gazdaság felől közvetlenül sem érkezett már pénz, az egykor szerteágazó szervezet rogyadozott. A Milošević -éra kezdetén még volt a lapnak egy nagy fellángolása: országos viszonylatban is példátlan karakánsággal írt a pusztító szerb nacionalizmus térhódításáról, a körmönfont eszközökkel kierőszakolt háborúk baljós előjeleiről. Később ezért nagy árat fizetett: elapadtak a források egészen, és politikai értelemben is elfogyott körülötte a levegő.

Anyagilag azóta sem tudott talpra állni. 2004-ben a Vajdasági Tartományi Képviselőház átruházta az alapítói jogokat a Magyar Nemzeti Tanácsra, az újvidéki szerkesztőséget decentralizálták, egy része Szabadkára, más elemei Zentára kerültek. A mellékletek ma is jórészt megvannak, bár (az „anyalappal” egyetemben) jóval karcsúbb terjedelemben jelennek meg. A legnépszerűbb az összevont hétvégi szám – ezt még sokan megvásárolják a szombati piacozás után. Mégis, az egykor erős várnak számító Magyar Szó legfőbb tragédiája, hogy elfogytak az olvasók. Egyrészt szó szerint, hiszen a napilap születésekor még csaknem félmillió magyar élt a Délvidéken, mára ez a szám megfeleződött. Másrészt, a meglévő, potenciális olvasók sincsenek már abban a helyzetben, hogy naponta újságot vásároljanak. Az elektronikus média és az internet térhódítása a nyomtatott sajtó rovására már tényleg csak hab (ezen a nem éppen ünnepi) tortán.

Vajdaság, Magyar Szó, újság