​Korlátok és garanciák

2012.05.31. 11:21

A fenti címmel jelent meg Koltay András írása a Magyar Narancs 2012. május 24-i számában. Az alábbiakban a cikk egy részletét közöljük.

A magyar sajtószabadságért aggódók közös, ám megkérdőjelezhető feltevésre alapozva támadják a médiaszabályozást. A sajtószabadságot más alapvető joghoz képest minden körülmények között magasabb rendűnek tekintik, amit más jog védelme érdekében sem szabad korlátozni. Nincs azonban olyan európai ország, vagy nemzetközi emberi jogvédelmi rendszer, amelyben a szabályozás erre az előfeltevésre épülne. A sajtószabadság ugyanis nem a média korlátozhatatlanságának biztosítását jelenti, hanem a média szabadsága és az általa megsérthető jogok védelme közötti megfelelő – mind a demokratikus nyilvánosságot, mind a közönség érdekeit figyelembe vevő – egyensúlyt. A szabadság jelentését annak korlátai felől határozhatjuk meg, békeidőkben pedig általában az újságírók is elismerik, hogy egyes személyiségi jogok, a gyermekek, vagy a közösségek védelme a sajtószabadság szükséges korlátja lehet. Sokan a magyar szabályozás ősbűnének tekintik azt, hogy gátakat szab a média számára, holott a hasonló szabályozás – ideértve a kifejezetten a nyomtatott és online sajtóra vonatkozó tartalmi előírásokat is – Európában nem ismeretlen vagy elfogadhatatlan. A kérdés sokkal inkább az, hogy melyek ezek a korlátok, és milyen garanciák mellett alkalmazza őket a jogalkalmazó szerv.

Folyamatos kritikák

A médiaszabályozást itthon és külföldön érő tömeges bírálatokat nem szabad en bloc megalapozatlanként lesöpörni: természetesen akad közöttük vitára késztető, elfogadható érv. Összességében mégis megdöbbentő, hogy csaknem másfél év elteltével e kritikák mennyire felszínesek és mennyire kevéssé törekszenek az objektivitásra.

Vegyük példának a Freedom House idei sajtószabadság-jelentését, amely mellékleteként négyoldalas, Magyarországról készült összefoglaló indokolta meg a leminősítést a „szabadból” a „részlegesen szabad” kategóriába: ebben 25 ténybeli tévedést, vagy erősen vitatható következtetést számoltam össze. Hasonló a helyzet az Európa Tanács (ET) jelentésével is, amely nem csupán a magyar, hanem az európai szabályozás jellemzőit is figyelmen kívül hagyja. Egyszerűen nem lehet elhitetni a külföldi érdeklődőkkel, hogy igenis van bírósági felülvizsgálat a Médiatanács döntéseivel szemben, vagy hogy a kiegyensúlyozott tájékoztatás szabálya nem vonatkozik a sajtóra, mert tavaly év eleje óta ezzel ellentétes információk „égtek bele” a fejekbe.

Sokan üdvözölték, hogy Kroes asszony, az Európai Unió biztosa idén januárban újra támadást intézett a magyar médiaszabályozás ellen. E lépését itthon többen a demokrácia és az emberi jogok biztonságáért való aggódásként értékelték. De ha a szabályozás ennyire veszélyes ezen alapértékekre, akkor miért hagyta azt jóvá tavaly februárban? Miért nyilvánította ki egyértelműen, hogy az EU-nak nincsen több dolga a törvényekkel, és miért változtatta meg ebbéli véleményét? A válasz sokkal inkább politikai, mint alapjogi vagy demokratikus indíttatású lehet. Azt persze ő is tudja, hogy formálisan az EU-nak nincs hatásköre további lépések megtételére (sőt, már a tavaly áprilisi „kérések” is túlléptek az uniós jog keretein), ezért kérte fel az ET-t, hogy próbáljon nyomást gyakorolni a magyar kormányzatra. Ha Európa aggodalma őszinte lenne, akkor a következőt kellene tenni: szépen sorban áttekinteni valamennyi állam médiaszabályozását, feltárni a vitatható részeiket, vitatkozni felőlük, és megállapodni a szorosabb európai jogharmonizációban, vagy legalábbis az elfogadható standardokban, megoldásokban. Ezt a feltáró munkát eddig mind a nemzetközi szervek, mind a kutatók, szakértők elmulasztották, és egyértelműen kettős mércét alkalmaznak Magyarországgal szemben. Az ET vitatja az emberi méltóság médiajogi védelmének megfelelőségét, miközben a saját televíziós egyezménye írja ezt elő a tagállamai számára; kárhoztatják a Médiatanács választásának módját, miközben az uniós államok felében közvetlenül a kormányzat nevezi ki a felügyelő testületek tagjait.

A magyar kritikáktól – a nemzetköziekkel szemben – nem is várható el az objektivitás. A magyar közélet olyannyira polarizált, hogy a vitázó felek legtöbbször presztízsveszteségként élnék meg, ha bármiben elfogadnák a másik álláspontját. Ez ugyanúgy igaz a szakmára, mint a habermasi „okoskodó közönségre”, és ez alól a különállásukra olykor büszke online fórumok sem képeznek kivételt.

A történelem szövete

Feltehetően sokak számára 2011. január 1-jén kezdődött a magyar médiaszabályozás története, a közvélemény jelentős része ekkor tudta meg, hogy egyáltalán létezik médiatörvény. De ha nem ismerjük a „történelmi” előzményeket, akkor sokszor téves következetésekre juthatunk a szabályozásról. Kézenfekvő példa az újságírói forrásvédelem kérdése: egész Európa és a törvény számos honi kritikusa is úgy tudja, hogy az új szabályozás jelentős korlátozásokat vezetett be, amelyek a források titokban tartása ellenében hatnak. Miközben a valóságban épp az új szabályozás vezette be a jogrendszerbe a forrásvédelmet a legfontosabb területen, a büntetőeljárásokban! Igaz, az Alkotmánybíróság (AB) további garanciákat követelt meg a jogalkotótól, de döntésében elismerte, hogy a szabályozás alkotmányos útra lépett. Megjegyzendő: a forrásvédelem hiánya 1989 és 2010 között egyetlen újságírót sem zavart, egyetlen bírósági ügy sem volt, ahol bárkit a forrás felfedésére köteleztek, egyetlen kollégám sem írt egy sort sem a jogalkotó ezen égbekiáltó mulasztásáról, majd 2011 elejétől – amikor a valóságban megteremtődött – hirtelen elkezdett e jog hiányozni a sajtónak.

A cikk a Magyar Narancs 2012. május 24-i számában jelent meg.

Magyar Narancs, Koltay András, médiaszabályozás, sajtószemle