Sajtószabadság és ideológia

2012.01.24. 10:58

die_presse_216_93

Az osztrák Die Presse című lap 2011. december 29-i számában Detlef Kleinert professzor „Az ideológiáról van szó, nem a sajtószabadságról” címmel írt cikket. 

A cikk szerint „Magyarország rosszul választott, ezért Ausztria és Németország osztályharcos körei hadjáratot folytatnak ellene.” A szerző szerint „Amióta a magyarok elkövették azt a hibát, hogy rosszul választottak, a kampányok nem csillapodnak. Természetesen mindig ugyanazok az átlátszó frázisok vannak porondon, amelyek a demokrácia bukására hivatkoznak, mindig ugyanazon személyek tűnnek fel, akik – a szocializmus híveként – úgy látják, hogy veszélyben van a sajtószabadság, és mindig ugyanazok a koronatanúk szállítják az információt. Mindenki ismeri az összes olcsó, rég megcáfolt vádat, hiszen mindig ugyanazt a régi lemezt fújják. Csak az a meglepő, hogy mindig újabb intézetek kerülnek elő, amelyek – nyilvánvalóan hitelt érdemlő információk hiányában – hagyják magukat a fent említett hadjáratokba bevonni. Ez történt a közelmúltban, Bécsben is, amikor két magyart Sajtószabadság-díjjal tüntettek ki.”

Kleinert ezek után beszámol arról, hogy „a Riporterek Határok Nélkül elnevezésű szervezet valamiért szükségesnek tartotta, hogy Vásárhelyi Mária újságírónőt és kollégáját, Rényi Dániel Pált díjazza.” A szerző megjegyzi, hogy „az, hogy mindketten határozottan baloldali lapnak dolgoznak, nem tesz semmit. Ahogy az sem, hogy az újságírónő bíróság elé vitte két, az előadásáról humorosan beszámoló baloldali kollégáját, amiért ők >>műveletlen idióták<<. Nos, nyilván mindenki mást ért véleményszabadság alatt.”

A cikk szerint az, „hogy a másik díjazott, Rényi Dániel egy, a Falter-hez hasonló lapnál dolgozik, és amely már 1991-től, (és 1993-tól egyre erőteljesebben) a Fidesz ellen kampányol, helyénvaló. Ez is azt bizonyítja, hogy még sincs olyan rossz helyzetben a sajtószabadság Magyarországon. Ennél is érdekesebb az, hogy kik tetszelegtek a magyar sajtószabadság megmentőjének szerepében. Elsőként itt van a zsűri szóvivője, Albert Rohan, aki évekig Törökországot dicsőítette.  Csak, hogy a hivatkozás egyértelmű legyen, a Riporterek Határok Nélkül elnevezésű szervezet Törökországot a sajtószabadság tekintetében hátrasorolta a 138. helyről a 178.-ra, Zimbabwe (123), Banglades (126) és Ukrajna (131) mögé. Rohan úrnak is lett volna számos lehetősége, hogy a sajtószabadság iránti elkötelezettségét bizonyítsa.”

A szerző a magyar származású Paul Lendvait is megemlíti, „aki beszédében azt hangoztatta, hogy a közszolgálati audiovizuális médiában nem lehet az etikai normák betartásáról és professzionalizmusról beszélni. Minden bizonnyal Paul Lendvai nem az ORF-re célzott, amelyre egyébként ez az állítás minden kétséget kizáróan igaz – hiszen ez az a csatorna, amely a talk show-vendégei kiválasztását az SPÖ-vel egyezteti, és a főszerkesztő kinevezése esetén is úgy táncol, ahogy az elvtársak fütyülnek. Lendvai tehát szintén találhatna sok feladatot, amellyel bizonyíthatná a sajtószabadság iránti nagy elkötelezettségét.”

Kleinert egyébként nem kritikátlan a magyar médiaszabályozással kapcsolatban, amikor megjegyzi, hogy „nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az Orbán-kormány sok esetben kínos döntéseket hozott, nem volt ez másképp a médiapiac újjászervezése esetén sem.”

A végkövetkeztetés azonban egyértelmű és kellően vaskos: „a korábbi, korrupt baloldali kormányzatok támogatói az utolsók, akiknek joguk van a sajtószabadság haláláról beszélni, számukra ugyanis ez nem a sajtószabadságról, hanem az ideológiáról szól. Ahogy már említettük: a magyarok rosszul választottak, ezért az osztályharc őrei hadjáratot indítottak ellenük Ausztriában és Németországban.”


A cikk itt olvasható. 

Die Presse, sajtószabadság, sajtószemle